• Ez itt, az én Igazságom.

    Talán Te is találsz benne a saját életedre alkalmazható megoldásokat.
    Olvasd figyelmesen, s tanulj a hibáimból!

XXVI. Nosztalgiázzunk

Úgy gondolom, hogy akik a 70-es évek előtt születtek – azok valódi Hősök, olyasféle mindent túlélő fenegyerekek.

Gondolj csak bele – kész csoda, hogy életben maradtunk. Nekünk még nem volt gyerekülésünk az autóban, sőt még biztonsági öv se nagyon, viszont a gyerekágyak festékében akadt bőven ólom.

A gyógyszeres és vegyszeres üvegek könnyedén nyithatóak voltak, nem voltak semmi furfangos védelemmel ellátva – de még a fiókok és ajtók se voltak felszerelve biztonsági zárral.

Mikor bicajozni mentünk nem hogy könyökvédőnk és sisakunk nem volt – de még rendes biciklink sem.

Mi még csapból ittuk a vizet, és azt se tudtuk, mit jelent pontosan az ásványvíz. Én speciel sokáig kevertem a szódavízzel. Szúr-szúr. Semmi különbség a kettő között – miért pazaroljak hát rá külön szót?

Mi nem nagyon unatkoztunk, ha tehettük kimentünk játszani.
Igen, ki!
Egész nap kint voltunk, a szüleink pedig csak sejtették, hogy élünk és megvagyunk – hiszen még vonalas telefon sem nagyon volt, nehogy mobil. Pláne nekünk!

Nyáron a derékig érő fűben és a közeli kiserdőben játszottunk – mégsem lettünk kiütésesek és nem tört reánk allergiás roham. Nem tudtuk, mi az a pollen.
Ha elestünk, megsérültünk vagy csontunk tört – nem pereltek be senkit. Egyszerűen mi voltunk a hibásak.

Étkezési szokásaink Norbi mércéjével mérve nap, mint nap tartalmazták a halálos dózis többszörösét. Gondoljunk a zsíros kenyérre, a kolbászra, a disznósajtra, az iskolai menzára – és mégis itt vagyunk.
Házi szörpöt ittunk, ami hírből sem ismerte az édesítőszert, viszont tömény cukorból készült. De volt benne gyümölcs.
A limonádét még magunknak kevertük és mosatlanul ettük a fáról a gyakran éretlen gyümölcsöt.

Az internetet és a mobil telefont hírből sem ismertük – viszont voltak barátaink! Olyanok, akikkel találkoztunk kint az utcán, a focipályán vagy a ping-pong asztaloknál.
Vagy ha mégse, akkor egyszerűen becsengettünk hozzájuk és beengedtek. Nem kellett a szülőktől engedélyt kérni.

Nem vittek és nem hoztak a szülők autóval… Mégis itt vagyunk.

Nem ritkán botokkal és fadarabokkal harcoltunk, labdával dobáltuk egymást – de nem ütöttük ki egymás szemét.
A többi seb pedig begyógyult.

A szerelmet nem brazil sorozatokból tanultuk – csak egyszerűen megéltük. Boldogan szaladtunk végig az utcán az első csók után, mintha már sohasem akarnánk megállni.

Ha egy tanár nyakon vágott, nem szúrtuk le és nem pereltük be – és nem sírtunk otthon a szülőknek. Sőt! Ha lehetett el se mondtuk.
Mert ismertük a törvényt, és ha vétkeztünk – szüleink nem álltak mellénk. Megtanítottak úgy élni, hogy tudjuk mit jelent a kötelesség, a bűntudat, a jóérzés és a felelősség.
És ismertük ezeknek a szavaknak a mélységét.

Ezek voltunk mi, Hősei egy letűnt kornak – melyen a mostani fiatalok értetlenül mosolyognak.

De talán mi voltunk a boldogabbak!


vissza a könyv tartalomjegyzékéhez

Please follow and like us:
Címke , .Könyvjelzőkhöz Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?