• Ez itt, az én Igazságom.

    Talán Te is találsz benne a saját életedre alkalmazható megoldásokat.
    Olvasd figyelmesen, s tanulj a hibáimból!

26. LEGENDA

LEGENDA A NŐ TEREMTÉSÉRŐL

Amit mondok, nem ma történt, sok millió év előtt,
elmesélem, hogy az Isten valamikor réges-régen,
hogy teremtette a Nőt.
E legenda őse hindu, s oly igaz, hogy aki hallja,
nem lehet, hogy meg nem indul.

Szóval Isten legelőször Férfiembert alkotott,
Ezzel teltek hosszú évek, nappalok és alkonyok,
Ami szép volt, ami jó volt, mindent ebbe fektette,
Ő maga is megcsodálta, mire készen lett vele:
Domború mell, magas homlok, sziklát görgető karok,
És a többi. Részletezni nem is nagyon akarok.
Szeme, füle, lépe, mája, lába is – hogy lépne rája,
Hogy így visszagondolok – csupa, csupa jó dolog.

No, de közben hiba történt – elfogyott a nyersanyag,
Míg a Férfi ily remek lett, a szegény Nő megfeneklett,
Rá már semmi sem maradt.
Ám az Isten azért Isten, véghetetlen bölcsessége,
Mindig jó dolgokra inti,
Tudja, hogy ha segít magán, az Isten is megsegíti.
Hogy ily nagy volt a probléma, csak merészebb lett Ő attól,
És nekiállt Nőt csinálni – ahogy azt ma mondanátok –
Mindenféle maradékból.

Volt abban a Nőben minden,
Bizony nem lesz könnyű dolgom, véges-végig elsorolnom.

Az ezüsthold kereksége – pálma sudár merevsége.
Őszi felhő mélabúja – mélyhegedű néma húrja.
Őzikéknek kecsessége – majmok csacsi fecsegése.
Május üde tavaszsága – csörgőkígyó ravaszsága.
Fák közt nyögő szél fuvalma – bősz oroszlán rémuralma.
Páva tolla, pulyka mérge – gyáva nyúlnak rettegése.
Kis verébnek puha pelyhe – illatozó rózsa kelyhe.
Mérges fullánk kis darázsba – felparázsló tűz varázsa.
Csorgatott méz édes íze – szomjúság a tiszta vízre.
Nyári zápor, rét keserve tél dühétől szétseperve,
Bátor tigris vad haragja – kis pacsirta trilla-hangja.
És a többi, és a többi, az is, ami ki lett hagyva.

Nem volt már a Férfi árva, mert a Mester a teremtményt
Neki adta – illetőleg, rásózta az ő nyakára.

Nem telt bele alig pár nap, a Mesterhez mén a Férfi,
S panaszkodik – azt remélve, hogy az Isten csak megérti.

Mester! – így szól – kezed mért ver? – rettenetes egy teremtmény,
Akit adtál – az a némber.
Szája be nem áll, ha fecseg, egyszer nyűgös, másszor beteg.
Minden semmiségért zokog,
És veszélyes és szeszélyes, hogyha egy kis öleléshez
Néhanapján hozzáfogok.
Máskor – hogy is mondjam – mohó! – izzik, mint a tüzes kohó,
Kábít, bódít, mint az óbor, csak az a baj, sose jókor.
Elpusztulok vele élve. Így könyörgök: vedd őt vissza!
Nincs szükségem feleségre!

Szólt a Mester, ki ravasz volt: látom nincs belőle hasznod,
Nem erőszak a disznótor – visszaveszem én az Asszonyt!

Nem telt bele alig pár nap, s hát megint csak jön a Férfi,
Panaszkodik, azt remélve, hogy az Isten csak megérti:

Mester! – így szól – én se értem, de hiányzik az a némber.
Ettől vagyok én most bajba’, hiányzik a dalos ajka.
Milyen kedves, mikor fecseg – megható, ha néha beteg.
Hogyha szenved, hogyha zokog,
S milyen hálás, milyen boldog, hogyha egy kis öleléshez,
Néhanapján hozzáfogok.
Mámorító, mikor mohó – izzik, mint a tüzes kohó,
Kábít, bódít, mint az óbor – sose rosszkor, mindig jókor.
Nincs öröm, csak vele élve! Így könyörgök: add őt vissza,
Szükségem van feleségre!

Szólt a Mester, ki ravasz volt: Látom – látod már a hasznod,
Visszaadom hát az asszonyt!

Nem telt bele alig pár nap, s hát csak újra jön a Férfi,
S panaszkodik, azt remélve, hogy az Isten csak megérti:

Mester! – így szól – én se értem, de csak némber az a némber.
Sok bosszúság, kevés öröm, és a csóknál több a köröm.
köröm, karom, fecsej, szitok, ha úgy látja jónak – kidob.
Minden bajért engem okol, vele élnem tüzes pokol.
Így könyörgök: legyen vége, vedd őt vissza, sose lássam.
Nincs szükségem feleségre!

Ez már sok volt az Istennek, nagyot csapott az asztalra:
Volt időd, hogy kiismerjed!
Nekem is van egy kis eszem, többé vissza sose veszem.
Oktalanságodon okulj – ahogyan tudsz, úgy boldogulj.

Ezt a mérget hordanod kell, akárhogyan éget is,
Vidd az Asszonyt, mert különben beszüntetlek téged is!

Sok millió éve ennek, de semmi se változott,
Ma is így vagyunk a Nővel – hol áldott, hol átkozott.
Nyögünk, hogyha velünk van, és hogyha elhagy, akkor is,
Ezt csináljuk, amíg élünk – így jön el az aggkor is.
Amíg ez a Világ – Világ össze sosem békülünk,
Tragédiánk egy mondatban:

Sem velük, sem nélkülük!

Darvas Szilárd


vissza a könyv tartalomjegyzékéhez

Please follow and like us:
Címke , , .Könyvjelzőkhöz Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?