• Ez itt, az én Igazságom.

    Talán Te is találsz benne a saját életedre alkalmazható megoldásokat.
    Olvasd figyelmesen, s tanulj a hibáimból!

XXVII. Az elengedés művészete

A MAG nem tudhatja, hogy mi fog történni – a mag sohasem látta még a virágot. És a mag el sem hiszi, hogy ott rejlik benne a gyönyörű virág lehetősége.

Hosszú az út és biztonságosabb inkább el sem indulni rajta – mert az út ismeretlen és semmit sem lehet garantálni.
Milliónyi veszély leselkedik az úton.

A mag, a kemény maghéjba rejtve biztonságban van. Pont úgy, ahogy az ember saját komfortzónájában.
De most tesz egy próbát: összeszedi magát, ledobja magáról a biztonságot jelentő kemény burkot – és elindul.

A belső úton elindulva – keresi Önmagát.
És amilyen kemény volt a mag, olyan lágy lesz a csíra – s a törékeny növényre ezerféle veszély leselkedik.

Ha falait lebontva megnyitja szeretetteli Szívét a világ számára
– sebezhetővé válik.

A küzdelem azonnal elkezdődik – a talajjal, a kövekkel, a sziklákkal.

Az Öntudatra ébredt embert az Igazság felszabadítja.

A csíra elindult az ismeretlen felé, a Nap felé, a Fény forrása felé – anélkül, hogy tudná hová? És miért?

Az Isten Tudat birtokában elindul a Haza vezető úton.

A mag követi az álmát – ezért nekivág az útnak.
Nagy a kereszt, amit cipelnie kell – de kíváncsi a virágra.

Hasonló az ember útja is. Nehéz és viszontagságos.
Nagy bátorság kell hozzá!

Életünk legnehezebb időszakát éljük!

Biztos vagyok benne, hogy mára nincs olyan ember, aki ne érzékelné, hogy valami megváltozott a Földön.
A kollektív tudat félelmekkel, fájdalmakkal teli, s ha pozitívan gondolkodsz is, hatással van Rád ez az energia – mely sötét és lehúzó.

Szeretném, ha megértenéd, hogy igazából ez a káosz nem egy összevisszaság, hanem éppen ellenkezőleg – most kerül igazán helyére minden. Hisz Jövőt építeni csak tiszta alapokra lehet!

A fájdalmad abból ered, hogy az érkező energiák felkeverik a benned lévő érzéseket, amiket nem dolgoztál még fel, és most rákényszerít az élet, hogy szembenézz velük.
Néha össze kell törnünk, hogy minden darabunkat megismerjük. Azt is, amiről eddig nem is tudtunk. Azt, ami ott volt mélyen, legbelül, s talán soha nem került volna felszínre, ha nem szakad darabjaira.

Ez az időszak önvizsgálatra késztet és alázatra tanít… elengedésre, megbocsátásra, elfogadásra és Szeretetre.
A mélységek hatására az emberekben felébred a Szeretet, és elkezdik más szemmel látni a világot.

Tudd, hogy egy igazán nagyszerű, Isteni lény vagy. Ugyanolyan jogod van a boldogságra, mint bárki másnak.
Végy egy nagy levegőt, és ugorj! Ne gondolkodj, csak cselekedj. Menj, ahová visz a Szíved!
Engedd el, ami távozni akar.
Ami a Tiéd, úgyis az marad.
Engedd el régi, megnyűtt önmagad. Az már nem Te vagy.

A szemedben ott csillog a Fény, a Lelked már szárnyalna. Ne engedd, hogy visszatartsanak a korlátaid.
Vár egy csodálatos élet, amit megálmodtál magadnak.
Most újrakezdheted!
De ehhez el kell engedned mindazt, ami nem enged élni…

Következzen itt egy tanmese egy ifjú harcosról. Csak Neked…

Az ifjú elindult Mesteréhez, akinél a fegyverforgatás mesterségét akarta elsajátítani.
Magával hurcolta ősei harci felszerelését, semmi pénzért nem vált volna meg tőlük. Tetemes súlyú volt a zsák: benne vért, sisak, páncéling.
Mintha csak az elődök be nem fejezett harcát vívta volna tovább. Elszánt arccal görnyedezett a teher alatt.

Egy napon végre megérkezett Mesteréhez, aki szótlanul végigmérte.
Szeme hosszasan időzött a tanítvány bosszúszomjas tekintetén és a zsákon, majd botjával egy hegycsúcsra mutatott.
Az ifjú dacosan tekintett a meredek sziklafalra, de zsákját nem tette le. Hátára csapta és elindult a meredek ösvényen – fölfelé.

Eleinte könnyed mozdulatokkal kapaszkodott, úgy gondolta rég maga mögé utasította idős Mesterét. De ahogy teltek az órák, egyre nehezebben vette a levegőt. Arcán izzadság csurgott, kulacsa rég kiürült, bőrét perzselte a déli nap. Keze meg-megcsúszott az éles sziklán, arca ilyenkor eltorzult a fájdalomtól.

Mintha minden ereje elhagyta volna, remegő végtagokkal tapogatta ki a hasadékokat. Bőrét lehorzsolta a sziklafal.
Több helyen vérzett már és az ájulás környékezte. Feje lebicsaklott, lábát a kövek közül előbújó hegyi kígyó marta meg. Éles fájdalom hasított a testébe, s görcsöktől rángatózva tekintett le a mélységbe.

Ekkor egy látomás villant fel a szakadékban. Távoli őseit látta, akik haragos tekintettel, vészjóslóan közeledtek feléje.

Már csak egy karnyújtásnyira volt a peremtől. Jobbján hirtelen nagyot rántott a zsák. Egy kézzel kapaszkodva lógott a levegőben. Kétségbeesetten próbált fogást keresni a másikkal.
Majd egy hangos kiáltás hagyta el a torkát.

– Mester! – kiáltott fel félelemtől eltorzult hangon.

A Mester egy ugrással a sziklaperemnél termett, mintha csak erre a pillanatra várt volna. Kardjával lecsapott.
A suhintás csak hajszálnyira kerülte el az ifjú fejét. A penge kettévágta a zsák kötelét, ami lezuhant a mélybe.

Vágd le magadról a homokzsákokat, hogy szabadon szárnyalhass!

Sokan gondolják úgy, hogy valamiben kapaszkodni – a nagy erő jele.
Vannak azonban olyan esetek, amikor sokkal több erőt igényel tudni, hogy mikor kell valamit elengedni és azután meg is tenni. Amint bízol önmagadban és hiszel a benned élő Istenben, tudni fogod, hogyan élj.

Az elengedés lemondás, – hogy ne az elmén, hanem a Szíven keresztül éljük az életet. Ez lehetővé teszi bensőnkben a béke, a hit és a Szeretet szabad áramlását.

Meg kell tanulnunk magunkat megadni az Isteninek és az Univerzumnak.

A Mindenség semmit sem adhat a markodba,
amíg olyan dolgokat szorongatsz,
amiktől meg kellene szabadulnod!


vissza a könyv tartalomjegyzékéhez

Please follow and like us:
Címke , , , , .Könyvjelzőkhöz Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?