• Ez itt, az én Igazságom.

    Talán Te is találsz benne a saját életedre alkalmazható megoldásokat.
    Olvasd figyelmesen, s tanulj a hibáimból!

19. SZERELEMBŐL – BARÁTSÁG

Barát az, aki megérti a múltad, hisz a jövődbe és elfogad annak – Aki Vagy…

Amikor elhagyva az Égi világot a Földre igyekeztem – az Öregisten útravalóval bocsátott utamra. Nem azt mondta, hogy könnyű lesz az élet, amit választottam – csupán annyit mondott, hogy a nehézségek közepette soha nem hagy magamra.

Éjszakánként, amikor Hazamegyek – feltöltődöm, s kincsekkel térek vissza. Magammal hozok mindig egy darabkát a kirakóból, mely saját utamat bontja ki előttem – s lassan a kérdéseim válaszra lelnek. A felismerés megérkezik – s nem hangzik már el a „miért?”

Tapasztalás van, összegzés majd továbblépés – egy magasabb minőség irányába.

Amikor egy szerelem véget ér abban a formában, ahogy addig létezett – fájdalmat és könnyeket hagy maga után. Ez azért történik, mert ragaszkodunk az emlékekhez s az érzelmekhez, melyek hozzá kötődnek. Nem tudjuk elfogadni, hogy életünk az állandó változásról szól, s amit már egyszer megtapasztaltunk, azon túl kell lépni, hisz egy magasabb szintű tapasztalást nem érhetünk el – ha megragadunk azon a szinten.
El kell fogadnunk, hogy Isten – Ki színdarabunk zseniális rendezője – nem ellenünk, hanem értünk dolgozik, hogy a tapasztalások által többé váljunk.

Társat azért kapunk, hogy felrázzon minket, letörje az egónkat s rávilágítva saját korlátainkra és függőségeinkre – összetörje a szívünket, hogy vérző szívünk repedésein keresztül beszűrődhessen a Fény… S átélt fájdalmaink által olyan kétségek közé kerüljünk, ami miatt rákényszerülünk arra, hogy életünket megváltoztassuk.

Ezt én is nehezen értettem meg, mivel teljesen belesüppedtem az önsajnálat mocsarába.
A Szerelem ugyan véget ért, de született egy Barátság – ami a könnyek helyére mosolyt varázsolt.
Barátságból – Szerelem bármikor születhet, ám a fordítottja kizárólag csak akkor tud működni, ha az Isteni Én vezeti az embert – s a szeretet a kapcsolatban Isteni szinten van jelen.
Megtapasztaltam azt is, hogy egy Igaz Barát előtt hangosan gondolkozhatok, hisz beszélgetéseink őszinték, mélyek és meghittek lettek.

Lelkünk igazán MOST kapcsolódott össze egymással. Most lettünk az Egész egyenlő részei…

S mindennek ami köztünk történt, helye volt – meg kellett történnie, hogy azt a Férfit, kit eddig magam fölé emeltem – egyenlő félként tudjam kezelni a továbbiakban. Nem érzem már Magam kevesebbnek Nála, sőt… – igazán most egyenlítődtek ki kettőnk között a női – férfi energiák.

Egy szerelem mindig bizonytalan – egy Barát viszont nagy érték. A legnagyobb, ami létezik.
Szerelmet bármikor találsz, de Igaz Barátot nem feltétlenül!

Megváltoztatja az életemet pusztán azzal – hogy része annak!

Ne menj előttem, lehet, hogy nem tudlak követni.
Ne járj mögöttem – lehet, hogy nem tudlak vezetni.

Gyere mellettem – és legyél a Barátom!

Egy el nem küldött levél…

Túl hamar kerültél túl közel hozzám, de nem érdekelt – elmerültünk az érzésekben és égtünk a szenvedélyben.
Csodás évek vannak mögöttünk, de valahogy letértünk az útról… nem egyfelé haladtunk tovább.
Próbáltam megérteni az eseményeket, de csak sodródtam az árral. Minden próbálkozásommal falakba ütköztem. Te már nem akartál Velem lenni.

Belefáradtam, hogy keressem azt – mit már nem akartál Nekem adni. Szép lassan lemondtál arról, amit előtte oly boldogan adtunk egymásnak.
Bár Én még Szeretlek – de a Te lángod kialudt…

Rám hagytad a terhet, hogy pontot tegyek történetünk végére. Tartottam tőle, hogy a fájdalom összetöri azt a maréknyi jót, ami kettőnkből még megmaradt.

Haragudni akartam Rád a történtek miatt – gyűlölni Téged, hogy ne fájjon annyira a hiányod. Hogy mellettem Vagy, de nem ölelhetlek; hozzád szólok, de nem mondhatom el – mennyire hiányzol…
Csak nézlek, s nem tudlak bántani – mosolygok Rád, miközben a Lelkem Szerelemmel Szeret Téged! Ez érthetetlen számomra…

Elmúlt a varázsom a Lelkedben s a mosolyom már nem dobogtatja meg a Szívedet. A CSODA, amit számodra jelentettem – beteljesítette küldetését!

Még mindig fáj, ha innen nézem földi síkról, mert nem értem és nem látom az értelmét a történteknek. Pedig biztos van, hisz semmi nem történik értelmetlenül…

Ahhoz, hogy megértsem, hogy minden történés fejlődésünket szolgálja, visszakaptam azt a képességet, hogy tudjak a Szívemmel szeretni, látni, érezni és érteni – egy időben.
Ezt hívják Szív Tudatnak – mely messze magasan az emberi értelem fölött létezik, valahol a tiszta emberi Tudat és az Isten Tudat között.
Ezt talán úgy tudnám körülírni, hogy – bár tudom valamiről, hogy létezik, nem csak hallottam róla vagy éreztem – tudom, hogy VAN, mert a részem s Én a része vagyok.
Hát… ez itt a Földön már az őrület határa. Ilyenkor mondják az emberre, hogy pszichiátriai eset.

Pedig ha jól belegondolunk – az IGAZSÁG odaát van – s mi élünk itt a Földön egy pszichiátriai zárt osztályon.

A dolgok most nagy fordulatot vesznek, s a mélyre temetett Igazság a felszínre kerül. Sok CSODA fedi fel magát számunkra, és ráébredünk arra, hogy Isteni Létezők Vagyunk…

Hogy szomorkodnék?

Nem teszem. Örülök annak, hogy egy darabig kísértél utamon. Sok jót kaptam Tőled, számtalan emlékezetes pillanatot. Új dolgokra bíztattál. Mivel hittél bennem – láthatatlanul belém ívódott az önbizalom.
Ragyogtam s megteltem élettel.

A létedért mérhetetlen hálát érzek!

Az idő megszépíti a múltat, és egyre több szép emlék tör felszínre Lelkemben. Nem hagyhatom, hogy a fájdalom legyőzze azt a Nőt, akivel elégedett és boldog vagyok!

Nem kérdőjelezem meg a tetteimet, hisz mindvégig a Lelkem követtem.
Elmúlt – de a hatása Örökre Velem marad.

Ünnepelem a Szerelmet, az Önbizalmat, az őszinte nevetést, a ragyogást – a milliónyi szép emléket.

Köszönöm, hogy hittél bennem! Köszönöm, hogy a Barátom maradtál!

… de leginkább azt köszönöm Neked, hogy megtanítottál mosolyogni.

Kányádi Sándor sorai méltó befejezésként zárják közös életünk csodálatos időszakát…

Soha nem bántam meg, hogy megszerettelek,
pedig ez a szerelem felforgatta egész életem.
Bármi is történt, nem csalódtam benned – pedig
sokszor nem értettem, mit miért teszel.
Féltettelek – de leginkább önmagadtól.
Lassan fogynak körülöttem a dolgok, messzire
kerülnek Tőlem.
De az is lehet, hogy én távolodom.

Ahogy szakadoznak
a szálak, az érzés egyre jobban magához láncol.
Olykor megkönnyezem azt, ami szép volt…
s vigasztal a gondolat, hogy bennem is
él a CSODA – amit nem vehet el tőlem senki.
Se irigység, se féltékenység, se rosszindulat.

Ebből az érzésből táplálkozom,
ha elesek – felállok,
ha sírok is – elmosolyodom.
S talán, ha végleg elalszom –
érte akkor is felébredek…”


vissza a könyv tartalomjegyzékéhez

Please follow and like us:
Könyvjelzőkhöz Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?